A Tízparancsolat – 1.

(Az első kőtábla)

Elérkeztünk a Tízparancsolat "első kőtáblájának" magyarázatához. Azért hívják "első kőtáblának", mert ha megnézed a Mózes-ábrázolásokat, mindig két táblát szorongat a kezében, és a klasszikus teológia úgyis mindig két részre osztja a parancsolatokat, amelyek közül az 1-4 Isten és ember kapcsolatával foglalkozik. Ezekről lesz szó először.

1. Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!

2. Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezer ízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.

3. Ne mondd ki hiába Istenednek, az ÚRnak a nevét, mert nem hagyja az ÚR büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!

4. Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját.

1. Amint látod, az első parancsolat egy felütéssel nyit, amelyben Isten a szabadulásra emlékezteti népét. Az egyiptomi szabadulásról azonban nem akarok beszélni, mert túl messzire vinne. Ami azonban ezzel kapcsolatosan nagyon fontos, a törvényadás nem a „levegőben lóg”, hanem éppen ellenkezőleg: egy nép történelmi tapasztalatának egy csomópontján, egy olyan új kezdet nyitányaként, amelyet – saját bevallása szerint – Isten tett lehetővé számára.

Ez a parancsolat arról beszél, hogy Istenen kívül senkit és semmit nem lehet az életünk első helyére helyezni. Már szerepelt korábban, a szeretet-parancs kapcsán, hogy Isten érdekei mindenekfölött valók kell, hogy legyenek. Isten és a vele kötött szövetség az első. Mindent ez határoz meg, minden más csak ez után jön. Kiemelendő azonban a parancsolat nyilvánvaló, szó szerinti értelme is: semmilyen más istenség, ideológia, szellemi irányzat sem lehet „istenné”, azaz elsővé és törvényadóvá az életünkben. Ezzel ugyanis relativizálnánk magát a törvényt is, hiszen ha a „másik isten” akarata ellent mond ennek az Istennek, akkor a törvény felrúgható, elhagyható, sőt, végső soron teljesen figyelmen kívül hagyható.

2. A bálványok tilalma nemcsak arról szól, hogy az ember ne készítsen kis szerencsetárgyakat meg babonás bigyókat, és ne térdeljen le Szűz Mária vagy a szentek szobrai előtt – ahogy például a fundamentalista tanítás hirdeti. Többről van itt szó: Isten kiábrázolásának tilalmáról. És ez nem pusztán a képekre érthető: sokkal inkább arra, hogy Istent nem lehet leírni, meghatározni, formába önteni. Minden ábrázolás és minden definiálás a teremtmények szintjére húzza le őt, megkisebbíti, és hatalmát tagadja. Ez a parancs Isten és az ő teremtése semmibevételének, azaz az (elméleti vagy gyakorlati) hitetlenségnek a veszélyeire int. Ha Isten megfogható, leírható, definiálható, akkor bele kell, hogy tartozzon ennek a világnak a tapasztalati tényezői közé, azaz ennek a világnak a része kellene, hogy legyen. Isten azonban nem része a világnak, hanem teremtőjeként fölötte áll.

Érdemes kihangsúlyozni azt is, hogy a többgenerációs büntetés csak itt szerepel. Aki semmibe veszi Istent, és azt gondolja, bezárhatja egy képbe, egy héten egy órába, amikor beül a templomba, egy filozófiai ideába, ahol definiálhatja, vagy egy marxista definícióba, mely szerint az "Isten az emberi félelem terméke", annak még utódjai is nyögni fogják hitetlenségét. Mert a "gyűlöl" szó szerepel itt, amely a "szeret" ellentéte: az Istent bármilyen ábrázolásba záró emberek ugyanis azt gondolják, hogy Isten érdekeit elég azon a pici "ábrázoláson" belül figyelembe venni, s ezáltal azonban a saját érdekeik mögé helyezik Istenét – azaz gyűlölik.

"Megbünteti" Isten az ilyet - ami a Bibliában legtöbbször egész egyszerűen azt jelenti: engedi, hogy bűnének a következményei utolérjék. Ilyen, elég brutális példa pl. az, amikor az alkoholista szülőknek fogyatékos gyermeke születik. Ki a hibás? Lehet-e Istent okolni ezért? Nehéz kérdések ezek, és újra arra kell rámutatni, hogy Isten jól összebogozta egymással életeink fonalait. Minden, amit csinálunk, hatással van a másik ember életére, és még sokkal inkább a velünk kapcsolatban élők, kiemelten pedig az általunk felnevelt generáció, azaz gyermekeink életére. Ezért int erre ez a parancsolat: saját gyermekeim életét az enyém határozza meg. És ha jó ez a meghatározás, arra válasz majd a "Tiszteld apádat és anyádat" parancsolat.

Isten irgalmassága pedig az, amikor nem csak megbocsátja a bűnt, hanem a következményei alól is mentesít. Ezt ígéri az őt szeretőknek – ezer ízig.

3. Ez a parancsolat nem a káromkodásról van szó, bár az ellen is lehet értelmezni, s talán nem is baj, ha arra is kiterjesztjük. De a parancs Isten nevének kiüresítéséről, lejáratásáról beszél: amikor Isten nevét felhasználva és azzal takarózva tesszük a bűnt. (Azt hiszem, az egyház jó sok képviselője áthágta már ezt a parancsot a történelem folyamán.)

Isten gyermekeinek, a hívő embereknek úgy kell élnie, hogy ők Isten nevének képviselői a világban. Úgy kell élniük, hogy ezt a nevet ne járassák le, ne üresítsék ki, hanem éppen ellenkezőleg: méltó képviselettel mások számára is ki tudják ábrázolni Istent – erről szól az Újszövetség is, amikor a keresztény embernek a Krisztus-követést teszi meg a fő feladatává: „Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.” (1Jn 2,6), vagy ahogy Pál mondja: „amíg kiformálódik bennetek a Krisztus” (Gal 4,19 – de talán jobb itt a Károli-féle megfogalmazás: „kiábrázolódik rajtatok a Krisztus”).

4. Az emberi élet rendjében mindig kell lennie egy időnek, amit pihenéssel, kikapcsolódással töltünk. És hogy miért egy bizonyos nap? Mert a „szombatot” (vagy vasárnapot) együtt kell tölteni. Egymással: a családdal, gyerekekkel, barátokkal. Ezért nem dolgozhat senki. Nem a közös munka, hanem a közös pihenés, szórakozás alkalma ez. Egymás megismeréséé, sőt az ortodox zsidó családokban ez a nap a gyerekeké: apa és anya a gyerekek rendelkezésére állnak. De - és itt ismét jön egy finom szimbolikus (példázatos) utalás a teremtésre - Isten is pihen ezen a napon. Ő is „ráér”. És mivel ő is családtag, vele is kell foglalkozni. Ez az oka annak a régi hagyománynak, hogy szombaton ill. vasárnap van a templomlátogatás is. Istennel is ezen a napon ismerkedünk.

A parancsolaton azonban már látszik, hogy nem pusztán az Isten és ember közötti viszonyt szabályozza: ha akarjuk, odaérthetjük a második kőtábla, az ember-ember viszonyt szabályozó parancsolatok közé. Hiszen hangsúlyozza, hogy meg kell adni a pihenési lehetőséget a szolgának, rabszolgának is (és az állatnak is!). Nem zsákmányolhatjuk ki azokat, akik „alattunk” állnak.

Ha azonban így nézzük és értelmezzük ezt a parancsolatot, akkor „csak” három parancs marad előttünk, amely az Isten-ember viszony szabályozására szolgál – és végső sorban mindegyik Isten egyedülállóságát, teremtett világ felett állását, szavának és nevének tiszteletben tartását szorgalmazza. Mindegyik arra int, hogy Isten világ feletti szuverenitását semmilyen módon ne csorbítsuk – de végső soron ez is a mi javunkra szolgál: hiszen ezáltal nemcsak Isten, a törvény eredője, hanem maga a törvény is változhatatlan lesz, mégpedig az a törvény, amely az emberi viszonyrendszert meghatározza. Erről lesz szó a második kőtábla parancsolatainak tárgyalásakor, amelyekhez – akinek úgy tetszik – a fentebb szereplő negyedik, szombattal kapcsolatos parancs is hozzávehető.